9. fejezet
Vallomások...
Amíg a probléma megoldásán fáradoztam, észre sem vettem, hogy múlik az idő... Már február derekán jártunk. Abban az évben szökőévünk volt, tehát aki szökőévben született, szülinapja volt.
Kedden éppen anyával beszéltem telefonon-elujságoltam egy jól sikerült töridolgozat eredményét-, amikor anya váratlanul közölte velem az elkerülhetetlent:
-Figyelj, Sarah, szombaton felvételizel, oké? Azért átnézhetnéd az eddig tanultakat...-majdnem elájultam... az járt a fejemben hogy:hát ez a nap is eljött...- ...Sarah? Ott vagy még?
-I-i-igen-nyögtem ki nagy nehezen.
***
A következő napok gondolkodással vegyes félelemben teltek. Csütörtökön már teljesen össze voltam törve. Pénteken már egyenesen megőrültem. Irodalmon már alig tudtam figyelni a tanárra, a füzetembe pedig egyáltalán nem írtam semmit. Összetörten botorkáltam fel a lépcsőn Sonjával az infóteremig. Valaki úgy hallotta, nincs tanára az egyik csoportnak. Csak azt nem tudtuk, melyiknek. Valaki elment megkérdezni.
Nekünk nem volt. Most előbb érhetek haza...Remek.
Sonjától elköszöntem a lépcsőről és lassan-laaaasssaaaann- ballagtam a folyosókon. Az egyik kanyar után megláttam Gary-t, Victort, Maximot, Richit és Steelt a tornatermi szőnyegeken.
Erőteljes érzés lett rajtam urrá...
Most vagy soha!
Odaléptem Gary-hez:
-Beszélhetnénk?-kérdeztem. Gary rosszat sejtve felállt.
-Úúú, vajon miről?- Steel jól sejtette.. Kiértünk a fiúk látóköréből. Emberek siettek el mellettünk bosszúsan kikerülve minket.
-Csináltam valamit?- Gary csak attól az egy dologtól félt amit én-valószínűleg- közölni akartam vele.
-Te nem...Csak én... Hát én csak mondani akartam valamit. Tehát...-haboztam, Gary bepánikolt.-...tetszel.
Egyszerre fújtuk ki a levegőt. Én megkönnyebbülésemben, Gary csalódottságában. Csak ennyit mondott:
-Jó.
És csak mosolygott.
-Szia-most már én is csalódott voltam.
-Várj!-kiáltott utánam Gary.-ez biztos?
-Ühüm.
-Akkor jó-és továbbra is csak mosolygott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése