12.:Jaj, ne!

Másnap teljesen fel voltam villanyozódva. Hát persze, mivel sok álmom teljesült:1.láttam Harry Styles-t élőben. 2.beszéltem vele. 3.fel fog hívni...aztán még kitudja, hány álmom teljesül még ezután.
Szinte lebegtem, miközben beértem a suliba. Leila is észrevette rajtam a nagy álmodozásomat. Nem is hagyta szó nélkül:
-Sziia...hát te meg mitől vagy ilyen boldog?
-Hát... őő...izéé...
-Nyögd már ki!
-Várj!-behúztam egy csendes sarokba ahol biztosan senki nem hallhatott meg minket...hát honnan tudjam hogy reagálnának rá??-Szóval: tegnap mentem haza, naés kivel találkoztam? -mivel Leila értetlenül nézett, hát megmondtam- Harry Styles-szal...
-MI??? MI??? TE TALÁLKOZTÁL HARRY STYLES-SZAL?????
-Sssssh! Csöndesen! Nem akarom, hogy sokan tudjatok róla...
-Ja, oké, bocs, csak elkapott a lendület...
-Jól hallottam, hogy itt valaki találkozott Harry-vel?
-Basszus, ezek a suli directionerei...hát ezt jól elkiabáltam...-halkította le a hangját a mögém lépők miatt.
Megfordultam és két szőke lány állt előttem. Az egyiknek vasalt haja volt, a másik hullámosan hordta. A hullámos hajú szólalt meg először.
-Szóval? Te találkoztál Harry-vel?
-Öhm...igen, én. Sarah vagyok.
-Jessica. Ő pedig az lb-m, Faith.
-Heló!
-Szia!-köszöntünk egyszerre.
Becsöngettek.
-Hát, akkor, még találkozunk...-köszönt el Jessica.
-Persze. Sziia.
-Sziaa-most ők köszöntek egyszerre.
Miután elmentek, Leila ugrándozni kezdett körülöttem.
-Tudod, kik voltak ezek?? Tudod? TUDOD?? Ők a suliban a legnépszerűbbek, miattuk ismeri mindenki a 1D-t! Sose álltak szóba velem...
-Igen! Sosem álltak volna szóba velünk, ha nem hallják meg, hogy találkoztam Harry Styles-szal. Tudod, szerintem csak azért fognak velünk "barátkozni" mert általunk akarnak közelebb kerülni hozzájuk...fúú, de nembírom az ilyet ><
Bementünk angolra. Kicsit fura volt nekem, mert otthon az angol azt jelentette hogy a nyelvet tanuljuk, nem az irodalmát... dehát, biztos megszokom...egyszer legalábbis.
Angolon megfogalmazódott bennem egy kérdés Leilához és szünetben meg is mondtam neki.
-Leila! Ha Harry elhív magukhoz, velem jössz?
-Hogy veled megyek-e?? Ez nem is kérdés, persze, hogy megyek! Jaj, Sarah, nagyon köszönöm!
-Nincs mit.
Ekkor megszólalt a telefonom...
-Ááá, biztos Harry lesz az, vedd fel, vedd fel!
-Oké, oké...-megérintettem a confirm gombot- Haló?
-Szia, Sarah, Harry vagyok.
-Szia.
-Zavarlak? Órád van?
-Majd csak lesz... most még szünet van, tudok beszélni.
-Oh, akkor oké, mert szerettem volna kérdezni valamit...  szóval: el tudsz jönni hozzánk pénteken suli után?
-Hát persze...de Harry? Vihetek magammal egy barátot?
-Nincs kifogásom ellene... szóval akkor várlak téged, illetve titeket pénteken.
-Rendben, de...fogalmam sincs, hol laksz...
-Emiatt ne fájjon a fejed, majd érted megyek, úgyis gyakorolnom kell a vezetést..
-Akkor rendben.
Ismételten becsöngettek...
-Hallom, menned kell. Akkor találkozunk pénteken!
-Igen. Szia!-letettem. Észrevettem, hogy Leila mellettem azóta nem vett levegőt, hogy felvettem a telefont...-Leila! Lélegezz!
-Húúúúú...-fújta ki a levegőt, aztán megint beszívta.-Nagyon szépen köszönöm, Sarah, el sem hinnéd, mennyit jelent ez nekem! Szóval köszönöm!-megölelt.- Olyan jó barát vagy! Lehet, hogy még csak 2 napja ismerlek, de olyan, mintha már évek óta barátnők lennénk!
-Öhm...köszi, Leila, de tudod...ha így folytatod, megfojtasz és akkor nem tudok a barátnőd lenni...
-Jaj, bocsi!-vette észre, hogy teljes erőből magához szorít, és elengedett.- Menjünk órára...
-Igen, az nem ártana...-észrevettem, hogy már csak mi vagyunk a folyosón. A rajztanár nem nagyon figyelt ránk, amikor bementünk, elrebegtünk egy "elnézés"-t és a helyünkre mentünk, annyira lefoglalta a rózsa-rajzolás magyarázása. Gyorsan elővettünk egy lapot, és elkezdtük lemásolni, amit a táblán láttunk-több-kevesebb sikerrel-, de közben kétpercenként egymásra mosolyogtunk... A 1D házába megyünk!
Órák után a "What Makes You Beautiful"-t dúdolva mentem, dehogyis, repültem haza. Egy hangos "megjöttem" kiáltással tudattam mindenkivel, aki otthon volt, hogy megérkeztem. 2 válasz érkezett. Az egyik Julia volt, aki közölte, mi az ebéd -zöldségleves és rántott hús-, a másik Stacey, aki csak annyit kiabált vissza, hogy "jó" az emeletről. Bementem a konyhába, és elújságoltam, mi történt ma velem.
-Képzeld, Julia, Harry hívott és meghívott magukhoz péntekre...elmehetek?
-Szó sem lehet róla!
-MI???

11.:Ezt nem hiszem el!

A rejtélyes híresség, akit körülálltak a lányok, Harry Styles volt... Nem hittem a szememnek...sikítozni nem akartam, mert tudtam, hogy azt nem szereti, de minden vágyam volt, hogy közelebb mehessek hozzá...áá de nem akartam csak egy lenni a sok közül. Bármennyire fájt is, továbbmentem, deazért még egypárszor odapillantottam a csapat felé. A lányok nem akarták békén hagyni Harry-t. Szegénykém, gondoltam, nehéz élete lehet...Miközben ezt gondoltam, Harry hirtelen megszólalt:

-Bocsánat, Ladies, de ez volt az utolsó kép... most mennem kell, mert még nekem is vannak dolgaim.

Erre az első reakció az volt, hogy áááááh... aztán elkezdtek sikítozni a lányok, hogy nemár, maradjon még egy kicsit. Az egyik azt sikítozta, hogy GYERE HOZZÁM, GYERE HOZZÁM!! Harry csak mosolygott, otthagyta az ájuldozó lányokat...

és egyenesen arra indult, amerre én is álltam.

Gyorsan elfordítottam a fejem és sietve továbbindultam. Mondjuk elég fura volt, hogy a környék összes lánya ott van Harry körül csak én nem...dehát, nem szeretek mások ellen harcolni, tudva, hogy egyikünknek sincs esélye nála...

-Hé, te!-ez volt az a hang, amiért június óta vágytam, hogy halljam élőben, de most inkább csak idegességgel töltött el és fogalmam sem volt, miért. Inkább nem fordultam meg, és mentem tovább, mint aki süket.

Csak Harry hosszú lábait nem vettem számításba... egy perc sem telt bele és utolért.

-Hé, nem hallottad, hogy neked kiabáltam?

Egy percre felötlött bennem, hogy turistának tettetem magam, aki nem ért angolul, de aztán beláttam, hogy semmi értelme.

-De hallottam, csak nem hittem, hogy nekem kiabálsz...

-Hát, pedig senki mást nem látok itt... egyébként, szia Harry Styles vagyok.

-Nem mondod? Egyébként én meg Sarah Simon vagyok és directioner-ez mért kellett oda...

-Tényleg? Akkor miért nem jöttél autógramot kérni?

-Mert, tudod...öhm...igazából csak nem akartam énis odamenni, mint a többi sikítozó rajongó és megölni egymást egy közös fotóért, mert szerintem vagyunk már annyira felnőttek, hogy ezt felfogjuk, de úgy látszik nem...

-Wow, nem minden directioner gondolkodik így. Ez dicséretre méltó. Amúgy hány éves vagy?

-Tizenöt.

-Komolyan? Többnek nézel ki...

-Már nem is számolom, hányan mondták ezt előtted...

-Ja, bocs, nem úgy értettem, csak modtam...

-Nem, semmi baj, csak már uncsi...kicsit úgy, mint neked a sikítozás.

-Hát, igen, néha elég fárasztó... de aztán mindig arra gondolok, hogy ezek a lányok azért sikítoznak, mert szeretnek, és ez erőt ad.

-Ezzel most arra célzol, hogy én nem szeretlek??

-Nem, csak te más vagy, mint egy átlagos rajongó... de ugye te is szeretsz?

-Hát persze. :)

-Furi...

-Mi?

-Hát, ha valamikor kettesben vagy hármasban maradok egy rajongóval, akkor általában 2 perc sem telik el és azt akarják, hogy énekeljek...

-Te mondtad, hogy más vagyok... egyébként pedig most inkább megismerni szeretnélek az újságokon meg a wikipédián kívül, ha nem haragszol...

-Nem, nem, így sokkal jobb. Egyébként hol laksz?

-Pont... itt.-mutattam a házunkra, mert időközben megérkeztünk.

-Oh...otthonos...

-Tudom, hogy nem egy villa, de nekem megfelel...egyébként pedig nem sok ideje lakom itt, ugyanis cserediák programmal jöttem 3 napja...

-Igen? Te jó ég és honnan?

-Magyarországról, ha mond neked valamit...

-Áh, Niall egyfolytában áradozik arról az országról, mondjuk Liam is, állandóan: Harry, Harry nézd, Gera van a tv-ben, Gera van a tv-ben!!

-Akkor már eleged van belőlünk?

-Nem, nem azért, csak hogy már hallottam rólatok.

-Wow, úristen, Harry Styles hallott magyarországról...te jó ég, ezt tweetelnem kell!!

-Hagyd abba, rosszul csinálod!-de már fetrengett a nevetéstől.

-Najó, hát nekem be kell mennem...tudod, valakinek suliba is kell néha járni, ahhoz pedig tanulni kell.

-Oh, értem... de, tudod, mi lenne, ha...

-Nyögd már ki, Harry!

-Szóval, mi lenne, ha elkérném a számod és egyszer összefutnánk veled valahol?

-Várj! Azt mondtad: összefutNÁNK? A srácokkal együtt?

-Igen. Ha nem zavar, hogy Paul is elkísér majd minket...komolyan, Paul néha úgy viselkedik, mintha 5 évesek lennénk...

-Khmm...

-Nanee.. Igenis felnőttek vagyunk!

-Ha te mondod...

-Na, akkor megadod a számod vagy nem?

-Adom már, adom...-és lediktáltam neki.

-Szóval, öhm...még találkozunk...

-Igen.

-Akkor... sziia!

-Sziaa!

Bementem, kicsit olyan fura érzésem volt...

-Szia, Sarah, ki volt az a fiú, akivel kint beszélgettél?-üdvözölt Julia.

-Sarah pasija, Sarah pasija, Sarah pasija, Sarah pasija...

-Csönd, Stace, ő nem a pasim... ő Harry Styles...-ekkor esett le, hogy mi történt. Felrohantam a szobámba, bezártam az ajtót, lefeküdtem az ágyamra, néztem a plafont és csak vigyorogtam, mint a vadalma...

10.:Új világ

10. fejezet

Új világ

Hazaértem. Kicsit csalódott voltam amiért nem jöhet össze a dolog, de nem szeretek olyan dologért küzdeni amit úgysem kaphatok meg... Az élet megy tovább... hát igen, sajnos. Mért nem tud csak megállni amíg kisírom magam?? Mert nem lehet elmondani hogy nem érdekelt, hogy nem érdeklem... Végigsírtam az utat hazafelé, még jó hogy esett az eső és nem látszottak a könnyeim... aztán miközben anyával mentem haza, megintcsak elfojtottam a könnyeimet, mert nem akartam elmondani mi történt. Aztán otthon is türtőztettem magam, csak északa jöttek elő megint a könnyeim.

Egy éjszaka elég volt hogy kisírjam magam. Másnap a leendő sulimba mentem felvételizni. Megkerestük a termet anyával, és ő otthagyott. Beléptem a terembe és mindenhonnan ismeretlen arcok néztek vissza rám. Lepakoltam a cuccom és leültem az egyetlen üresen maradt helyre.
A matek volt az első kihívás. Sosem voltam jó matekból és soha nem is leszek, tehát nem számítottam jó eredményre, bár igyekeztem. A következő a magyar volt, ami elég könnyű... legalábbis nekem. Amikor vége volt a felvételinek mindenki mehetett haza. Én felhívtam anyát, aki 10 perc múlva ott volt.
A következő héten nem nagyon szóltam senkihez, kivéve, ha muszáj volt, például a tanárokhoz. Ez így ment tovább még hetekig. Aztán rájöttem, hogy 2 utam van: még utoljára kiélvezem, hogy itt lehetek és élhetek... vagy magamba zárkózhatok és az olyan lesz, mintha már most elmentem volna. A második lehetőségtől a hideg futkosott a hátamon.
Másnap elkezdtem gyakorolni az "újraéledés"-t. Mondjuk csak Sonjához szóltam hozzá, de az is nagy csodának számított az elmúlt hetek után...
Az április és a május így telt el. Próbáltam beszélni azokkal, akiket a barátaimnak mondtam, a többiekkel nem nagyon foglalkoztam. Júniusban már elkezdtem félni, hogy ez az úgy nevezett idill hamarosan el fog múlni... június 15-én rájöttem, hogy 1 napom maradt hátra. Körbenéztem a teremben. A táblán díszesen csillogott a VAKÁCIÓ felirat ezzel is alátámasztva a halálomat. Az emberek vagy a padon ültek, vagy álltak, vagy -egyesek esetében- a padon feküdtek. Az utolsó tanítási nap(ami igazából nem is volt tanítási nap) Mrs. Valery mondott egy kis monológot, ami tulajdonképpen egy "elő-évzáró" volt. Aztán délben mindenkit hazaengedett.
Mivel csak 30-án volt az évzáró, hazamentem. Minek töltsek 15 napot a mamáméknál csak úgy? Szóval 30-án visszajöttem és megint ugyanaz az érzés fogott el, mint az előző évzárón, mivel akkor is úgy volt, hogy nem járok ide többet. Csakhogy azóta új embereket ismertem meg, mondhatom úgy is, hogy új fiúkat, akiket most nehéz volt itthagyni. De meg kellett tennem. Nem szívesen, de megtettem.
Az igazgató beszédjéről nincs túl sok minden mondanivalóm...most is ugyanazt mondta el, mint minden igazgató minden év végén.
Hazafelé mindenki a családból gratulált, hogy sikerült végigvinnem az évet, meg a bizi miatt... emberek! ez nekem nem olyan jó! és nem is érettségiztem meg semmi! Hahó! Ez csak egy év vége!

***

Elkezdődött a nyár... valószínűleg, mindenkinek sunshine, beach forever volt, de nekem abból állt szinte minden napom, hogy felkeltem, bekapcsoltam a gépet,...és nincs tovább. Kivéve hétvégéken, mert akkor a szüleim nem engedtek ennyit gépezni. De amúgy így telt el a nyár. Illetve nem... lett egy drogom... favoritom, ha úgy tetszik... ugyanis megismertem a One Direction-t... ők lettek a kedvenceim. Illetve ők lettek a kedvenc bandám, mert a kedvencem Harry lett. Milyen jól hangzana már, Sarah Styles... tiszta jó. Szóval, ne kalandozzunk el, az esküvő még odébb van... szóval, a nyár vége felé(Liam szülinapja áá) kaptam egy könyvet-nem one direction-öset sajnos-, ami különösebben nem is érdekelt, inkább trendeltem twitteren, minthogy elolvassam, de elkezdtem. A 2. fejezet felé volt egy szó, amin megakadt a szemem: "cserediák". Elkezdtem gondolkozni... mi lenne, ha...? hova? mikor? és akkor már bántam, hogy nem jutott eszembe előbb. Hát persze! Cserediák programmal kijutok külföldre és nem kell itt maradnom, ahol minden olyan nyomasztó... Csak egy ici-pici csöpp gond van: a szüleim. Meg kell őket győznöm. 

Fülem-farkam behúzva mentem oda egyik este anyához...

-Anya...

-Nah, rosszul kezdődik...mit csináltál?

-Semmit, semmit. Csak lenne egy kérdésem-vettem egy nagy levegőt- mi lenne, ha én is jelentkeznék egy cserediák programra?

Anya csak nézett. Számítottam rá, hogy nem fog engedni elsőre, de készen álltam az érvekkel.

-Háát... végül is miért is ne?
-Tudom, hogy nem engedsz el, de...-ekkor jöttem rá, mit is mondott az előbb-elengedsz?
-Aha... úgyis jó vagy angolból így legalább még jobb leszel.
Nem hiszem el. Ez volt a legfőbb érvem.
-Hát, akkor kéne jelentkezni még most, hogy még sulikezdés előtt át tudj menni... Nah, jelentkezem is!
Bekapcsolta a gépet, beütötte a google-ba, hogy "cserediák program" és az Anglia elnevezésű rovatot választotta.
-Hova szeretnél menni? Lehetőségek: Liverpool, Glasgow, Birmingham, Bristol vagy London?
-LONDOOOON!!!!!
-Gondoltam...-anyáék már tudtak directioner szokásaimról. De hát, mit tegyek?
-Küldeni kéne nekik egy üzenetet, amiben benne van a neved, az életkorod, satöbbi, de tudod, mennyit tudok angolul...
-...és nekem kéne megfogalmazni.-fejeztem be helyette is-oké, csinálom, csinálom.
Megírtam, hogy magyarországról szeretnék Londonba menni, megírtam a nevem, a korom, hogy milyen sulikba jártam, hogy milyen suliba szeretnék menni, megmég egypár dolgot, aztán lefordítottam anyának, hogy jó lesz-e. Rábólintott.
-Akkor, eljött a pillanat...-és lenyomtam az entert. Tudtam, hogy most az életem fordulóponthoz érkezett.

***

2 nap múlva válaszoltak. Augusztus 30-án kellett utaznom, hogy suli előtt kicsit megismerjem a várost.. Kijelöltek egy házat (valami ismeretlen cím) a kertvárosban. Ez tök jó, gondoltam. A "nevelőszüleim" Mr. és Mrs. Turner lesznek, és lesz egy "mostohahúgom", Stacey. Legalább nem öccs...azt nem bírnám ki még egyszer. Elvileg fizetik a repülőjegyet, igaz, hogy csak másodosztályon, dehát az sem rossz. mivel már 27.-e volt, elkezdtünk pakolni anyával. Úgy gondoltuk, most csak 2 bőröndnyi és 2 sporttáskányi cuccot viszek, a többit utánam küldik postán. 

-Csak a legfontosabbakat vidd most magaddal, lehetőleg sok esőkabátot és esernyőt!-anya nem tudta, hogy én MINDENT tudtam Londonról...

-Csak fontosakat?-megfogtam a két 1D-s újságomat, a karkötőimet és az osztályképemet.

-Nincsenek ennél fontosabb cuccaid?

-Ezeknél semmi sem fontosabb...de még lehet, berakok pár dolgot...

Végül augusztus 30-án, hajnali 4-kor keltem. a 8 órás géppel mentem, de addig még pestre is kellett érni. Amikor megérkeztünk anyával, apával, Dannel és a nagynénémmel a reptérre, már mindenki sírt és ölelgetett...engem. Be kell valljam, én is sírtam, de csak amíg felértem a gépre. Onnantól csak arra tudtam gondolni, hogy milyen lesz az új életem.

Körülbelül 10 órát utaztam, amikor a gép lassan veszített a magasságából. Enyhe lökést éreztem, amikor a gép földet ért. Ujjongtam magamban-most először voltam külföldön...ráadásul egyedül. 

Ahogy kifelé mentem, emberek százai siettek el mellettem, némelyik majdnem fellökött. Kiértem a táblák alá és szétnéztem. Egy családot kerestem. Hamarosan meg is találtam. Felvettem a csomagjaimat és odamentem hozzájuk.

-Elnézést, maguk a Turner család?-kérdeztem.

-Igen, te pedig biztosan Sarah vagy-mosolygott rám Mrs. Turner-szólíts csak Julia-nak, ő itt a férjem, Chris, a jövőbeli húgod, Stacey és a veled helyet cserélő lány, Stephanie.

-Szia, hívj csak Steph-nek-nyújtotta a kezét barátságosan a lány.

-Szia!

-Steph a következő géppel megy magyarországra. Éppen időben érkeztél, hogy még találkozzatok...-ekkor a hangosbemondó megszakította a beszélgetésünket: A magyarországra közlekedő gép hamarosan indul. Kérjük a felszállást megkezdeni!

-Hát, akkor Steph...majd lehet, hogy találkozunk egyszer.

-Remélem! Majd jelölj be facebook-on!

-Rendben! Sziaa!

-Sziia!

És elfutott, én meg ott maradtam a Turner családdal.

-Ideje hazamennünk-jelentette ki Chris Turner. Úgy tűnt, az ő jóváhagyására vár mindenki, mert egyszerre Julia és Stacey is elkezdett készülődni, így hát én is.
"Hazaértünk." A jövendőbeli házam a kertvárosban volt, olyan tipikus angol kert volt:kockatelek, a közepén a házzal, ami egy barackszínű, 2 emeletes ház volt, szépen rendbe tartva. Lenyűgözött...

Másnap "anyával" és "apával" elmentem várost nézni. Megmutattak mindent, a London Eye-tól kezdve a Big Benen át a Time Sqaure-ig. Csodálatos volt, attól eltekintve, hogy esett az eső... dehát, mondta "apa", ezt jobb lesz, ha megszokom mert itt az az ünnepnap, ha nem esik és süt a nap.
Szeptember 1-jén "anya" kísért el a suliba, ami 10 perc gyaloglásra volt a házunktól. A 9.C-be jártam hivatalosan. Amikor beértünk, megkerestük az osztályfőnököt, aki megmutatta, hol lesz az évnyitó. Így hát "anya" hazament én meg egyedül mentem végig a széles folyosókon a teremig. Megpróbáltam addig egy kicsit "gyakorolni" az angolt és elcsípni néhány mondatfoszlányt, de amit sikerült is elcsípnem, abból sem sokat értettem. Hát, gondoltam, majd megszokom. Beléptem a terembe, és hirtelen mindenki rámnézett. Tudták, hogy én vagyok a cserediák. Mögöttem belépett az osztályfőnök is, akit eddig észre sem vettem. Jobb megoldás híján követtem a tanári asztalig.
-Nos, gyerekek, ő itt Sarah Simon, magyarországról. A cserediák programban vesz részt. Kérlek, viselkedjetek vele természetesen, de legyetek türelmesek, ha nem ért valamit. Sarah, foglalj helyet-és a leghátsó padhoz vezetett, nevezetesen az egyetlen üres helyre egy kapucnis, fekete pulcsis fiú mellé.
-Conor, vedd le a kapucnidat, kérlek, iskolában vagy! Legalább az évnyitóra levehetnéd!
"Conor" nagyot sóhajtott, mert észrevették és mielőtt lecsúsztatta a kapucniját, szúrós pillantást küldött felém, mintha én tehetnék róla, hogy rászóltak.
Egyébként helyes volt. Nagy, barna szemei voltak, fekete, rövid haja és az egész srác olyan rockeresnek nézett ki.
-Szia!-köszöntem neki vidáman.
-Helló, Sarah magyarországról-és jót röhögött a saját viccén.
nah, gondoltam, megint kifogtam a legjobb padtársat...
Az igazgató beszédéből nem sokat értettem, dehát el tudtam képzelni, miről beszélhetett, merthát már végigálltam egypár ilyen beszédet. Az  osztályfőnök beszéde érthetőbb volt, mondjuk ő direkt úgy beszélt, hogy értsem. A nap végén még mindig nem állt velem szóba senki más, csak Conor, mondjuk énse szóltam senkihez.
Az ebédszünetben beraktam a fülhallgatót a fülembe és a What Makes You Beautiful-t hallgattam egész végig. Jobbra előttem egy lány ült, aki hát valljuk be, elég szép volt, főleg hozzám képest. Szőkésbarna haja volt, és márkás cuccok voltak rajta. Láttam rajta, hogy hallgatózik, valószínűleg túl hangosan hallgattam a zenét. Egyszercsak felállt és odajött hozzám. Kivettem a fülhallgatót.
-Sziia, jól hallom, hogy One Direction-t hallgatsz?
-Sziaa, igen, őket. Miért, szereted őket?
-Hah, szeretem? Imádom őket, directioner vagyok!
-Énis!
-Amúgy Leila vagyok.
-Sarah, de gondolom, már tudod.
-Hát, igen, hatásos belépőd volt...
És beszélgetni kezdtünk. Amikor becsöngettek, nem akartuk abbahagyni, a tanár szólt ránk. Még volt egy óra, ami igazából csak osztályfőnöki volt, aztán kicsöngettek.
-Hol laksz?-kérdeztem Leilától.
-Öhm...a kertvárosban...te?
-Énis! Megyünk együtt?
-Persze!
Még olyan 5 percig tudtunk beszélgetni, mert Leilának le kellett mennie egy utcán, ami meg nekem nem volt jó,  ígyhát elköszöntünk, megígértük egymásnak, hogy bejelöljük a másikat facebook-on, meg minden, aztán Leila lekanyarodott, én meg mentem tovább egyenesen.
Már majdnem a mi utcánk következett, amikor egy nagy lánycsapatot pillantottam meg az utca túloldalán. Még messze voltak tőlem, de annyian voltak, hogy nem lehetett őket nem észrevenni... Próbáltam kitalálni, ki lehet a középpontban, de semmi nem jutott eszembe. Amikor közelebb értem, megláttam, ki áll középen...
...és földbe gyökerezett a lábam.